Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2016. február 10.
XV. évfolyam 2. szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
A MEK-ről letölthető művek
Munkatársaink Honlapjai
Ajánlott Honlapok
1.oldal
próza, versek
2.oldal
próza, versek
3.oldal
mikroszkóp
4.oldal
klasszikusaink
Itt nem változik semmi és soha.
Megyünk, amerre sodor a tömeg.
Elől ordít pár bérenc vagy vezér,
s utána már egy dühödt nyáj liheg.
Birkák akolja ez, nem ember otthona,
és nem változik semmi és soha!
Csillagot teszünk tornyok tetejére,
aztán szétverjük, köpünk az egészre.
Dicsőítünk, majd sárba rántunk,
örökké körbe-körbejárunk.
Szobrot avatunk, emlékhelyeket:
legyen, amit ledönteni lehet...
Halottakat temetünk és kiásunk,
újraföldelünk, rehabilitálunk...
Koszorúzás és sárdobálás
és hazugság és árokásás...
Nem lát a kerge nyáj, csak háborog...
Minden ősünk a sírjában forog!
Mért járunk körbe? Mennyi ostoba...
És nem változik meg a kör soha!

Kamarás Klára
Semmi és Soha
A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.

Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.

Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.

Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?


Baranyi Ferenc
TÓTÁGAS
Ha éltél már földbe vájt putriban,
s ettél a családdal lopott pörcöt,
elmondhatod, szerelmetes fiam,
meglelted, hol lakik az ördög.

Mikor a lányod lázasan köhög,
s hideg vized van gyógyszerek helyett,
s az oltárkép is szemedbe röhög,
nem kérded többé a miérteket.

Ha mit tegyél hogy élj, nem is tudod,
s mindeggyé válik feljön-é a Nap,
s kinek se kell, ha tested árulod,
és semmid sincs, mit elraboljanak,

mikor mögéd néz az, kivel beszélsz
annyira unja ócska életed,
akkor leszel csak eléggé merész
bicskával kérni ki a béredet.

Király Gábor
A rögök
Megette a föld ezt az évet is.
Hallgasd, harapdálja az ideit.
Akiket eleddig eltemettünk
valahogy, őket muszáj szeretnünk.
Számolatlan, hány gerbera, rózsa
szála lett drótos koszorúba fonva
egy-egy zivataros délutánon.
A részvét sosem múlik a számon.
Nem tudom, ki ebédért állt sorba
kint a téren, milyen az élete?
S kik hasasodnak a hatalomban,
gondolnak-e rá? Jobban félnek-e?

Nem hiszem. Mindent elnyel valami
aljas hazugság, lehet hallani,
dübörg az átírt nemzeti szózat
nekünk, gyengéknek, nagyothallóknak.
Lehúz e föld, lehúz veszélyesen
harmincöt, ötven, hetven évesen,
néhányunknak kalimpál a lába,
rugdosunk fölfelé, de hiába
az erőlködés. Elveszett minden.
Vagyunk földön-földben tiszta hullák,
ma isten sincs olyan, ki segítsen.
Mit érzünk? Egy slampos diktatúrát.
Ódor György
Slamperáj
Mint szürke falra szénnel karcolt vázlat,
olyan sivár most itt a téli táj.
Kopaszra fésült csipkebokrok fáznak,
s dérlepte fákon fátyolos homály.

Levél rohad, a rét nagy, foltos tenger,
partján a fény félénken félreáll,
s a felmosórongy-színű lomha reggel
ködben didergő árnyakat zabál.

A szél goromba: karmol és harap,
s ólmos felhők mögött rekedt a nap,
fagyott a sár, s a hártyajég keményül.

De az, mi itt ma alszik vagy halott,
magában rejt egy újabb holnapot,
s egy elfelejtett tegnappá lesz végül.
Kolev András
Téli reggel
néztem a vizet,
ahogy ballagott a szerb határ felé,
nem szólt, nem fecsegett, dinnyehéj
sem billegett a fodrokon,
csak szomorú volt,
mint néhány gyászoló rokon,
ha egyszer majd mennem kell.
apró vasszögek,
téli eső verte a hátam,
álltam ott kiskabátban, mintha buszra várnék,
vagy vonatra, csak kiléptem magamból
pár pillanatra, jegyszívem rég érvénytelen.
hirtelen hajókürt hördült,
szinte belegörbült a pára,
hol átláttam, hol nem, a Duna túloldalára.
és csak esett, esett,
a hideg szél nyála nyakamon,
észre sem vettem, beesteledett,
hullám hunyorgott a homokpadon,
mert a város fénye átszivárgott
az ártéri fákon, és kagylóhéj-gombokként,
csillagok lógtak cérnaszálon.
mellettem hordalék motyogott,
dobozok, ágak, sirályszartól
hulla-fehér tuskó, egy olajoshordó
tarka bőrt öklendezik, beljebb mederjelző
bója, kátrány az ég, az eső átváltott hóra,
hazamennék, ha volna, ha volna....

Fövényi Sándor
Ha volna
Az emberiség addig él, míg célja van
és hite önmagában,
míg tiszta tűz és gondolat fogan
szívében, homlokában,
míg alkotni és lelkesedni tud, lobogva,
meg-megújulva szakadatlanul,
s ha a romlásból önmagát kioldva
az erkölcs szépségéhez igazul,
míg küzd és úgy küzd, hogy törvénnyé válik
a szabadság, a béke és a rend,-
ha utunkra a józan ész világít,
"kertünkké" tehetjük a Végtelent,
de elpusztulunk,
el mindannyian,
ha nem törünk új s új bércekre bátran,
az emberiség addig él míg Célja van,
és Hite - Önmagában.

Csepeli Szabó Béla
Az emberiségről
1924-2013
Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,
én is nyirkos-pocsék időben születtem,
egy célt tévesztett pocsék világba.
Még hidak csonkjai lógtak a Dunába,
de már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,
a zöldre festett konyhai hokedlire állva.
– Máig nyekereg bennem, enyvtelen siráma. –

Óh, azok a betonon érlelt napsütések!
A keresztbe rakott fruska lábak,
és feledhető pocsék iskolai könyvek.
– Hazugságaikra már alig emlékszem –
Öncélú idiotizmusukat az óta betiltották.
Cserébe viszon kaptunk gyorsan múló instantot,
– ehhez már gondolkodni sem kell –
soraikat mások, másról és máshoz írták.

Apám korán feledett minket.
Kamasz koromban, nem ment pocsékba semmi.
Drága jó édesanyám spórolós volt:
”Nincs rá pénzünk fiam, tessék megenni!”
Az élet pocsékul bánt szegénnyel,
éjjel-nappal  varrógépét taposta.
Én gombostűibe ülve gyakran okultam:
míg neki cérna, spulni, bobbin, volt a sorsa.
Végül, magam sem jutottam többre,
csak férc maradt utánam minden:
nem tudok mit felakasztani az égi szögre.

Elpocsékoltam hát az életből
hatvan-egynehány mihaszna évet:
ha ott fenn, az égiek,
megnyomják a törlés gombot...
– pocsék egy érzés –
E nyamvadt rímek helyett is,
faragtam volna inkább széket!
M. Laurens
Pocsék vers
Nagyapám hegedűje néma
Vonója rózsa illatára
emlékezik
Kürtök szólnak
óriás dob dübög
szívemben ólomkatonák
menetelnek
Nagyanyám mosolya
ajkába vékonyult
Szelíd szavait
kukacok mormolják
Öreg ház küszöbén
konok árvaság
Apám rózsáit elsodorták
lepréselt szirmait
ledarálták a Biblia lapjai
Szerelmes levelei
elégtek selyemzsinórosan
Anyám nem mesél
Szava elhalkul
mikor a múlt szóba kerül
Egyre fakuló fényképek
őrzik a szívemben élőket
Örökül hagyom

Pethes Mária
Örökül hagyom
Horváth Hoitsy Edit
Együtt  s nem egyedül
Én boldogságom, el ne hagyj,
mert sok a próbatétel;
a bátorságom is te vagy
és erőm a tiéddel
szövetkezvén nem veszthetünk
– világ legyen bár ellenünk!

De nélküled sorsom: kudarc.
Naponta kell elesnem.
Megalkuvás bánt, s fáj a harc
– mindegy, mi lesz a vesztem…

1929-2007
Szepes Erika
Mókus
         A párás hőség tömbjében hirtelen meglibbentek a megejtő szépségükben már az ősz közeledtére intő, rozsdaszínű levelek.
- Egy kis szél! – sóhajtottam, pedig nem az volt: a barnásvörös lomb közül kidugta fejét egy rőt mókus, majd kecsesen és gyorsan, mint egy kötéltáncos, bozontos farkát maga után lengetve, átfutott a kerítés tetején, egyenest bele egy másik, ősziesen tarkálló bokorba, és eltűnt, teljesen belesimulva a cinkosan befogadó lombokba.
- Milyen fürge! Milyen szabad! – gondoltam, vagy inkább éreztem, mert az átsuhanó állatka látványa nem arra ösztönzött, hogy megfogjam vagy diót adjak neki, hanem – teljesen érthetetlenül – fájdalmasan belémhasított.
- Miért fáj nekem a mókus könnyed, szellős áttűnése? –
.................
Kattints a kép nagyítható.
Baranyi Ferenc: Fordulatok
Bodó Csiba Gizella: Nehéz idők     
Bokros Márta: Mikor elmész
Debreczeny György: inkább gondterhelten ráncolom
Dobrosi Andrea: Kell, hogy legyen…
Fetykó Judit:
Berti meg azok a dolgok…
G. Ferenczy Hanna: Hármashatár hegy
Karaffa Gyula: Van nálam egy kő...
Kaskötő István:
Harminckilenc nyarán...
Kis Mezei Katalin: A hetedik ajtó
Köves József: Halászlé szonett
Lászlóffy Csaba: Profán ballada
Lehoczki Károly: Akvarell
Mándy Gábor: Mese
Németh Tibor: Mint a plakátok
Nógrádi Gábor: Dolfi a rendőrkutya
Nyakó Attila: Elbocsátó, szép üzenet
Péter Erika: Évtizednyi remény
Pethő N. Gábor: Tudjátok, már éjjel...
Rada Gyula: Cél közepén
Ricza István: DreamWorks logó
Simonyi Imre: Szülőhazám
Szegő Judit: Az ajtó
T. Ágoston László:
A mindenható pártbizottság
Tiszai P. Imre: Ajtók záródnak
Végh Sándor: Átok
Lelkes Miklós:
Levél a mából gróf Károlyi Mihályhoz
Faludy György
versek

Anthonin Dvorak
Romance in F minor, Op. 11